2.fejezet

Kedves olvasóim!:) Rettenetesen hálás vagyok, hogy vagytok nekem és értékelitek a munkám. Sokat jelent számomra :) Remélem elnyerte tetszéseteket az előző fejezet. A részek terjedelme hasonló lesz. Továbbra is számítok az értékelésetekre, kritikákra. A kritikákból csak tanulok. Min kell még javítanom, mi nem tetszik nektek. Várom őket :) Elhoztam a 2. fejezetet. Kivételesen nem hétvégén hanem ma. Valószínű a többi rész csak hétvégén jön, de ha lesz változás értesítelek titeket. Jó olvasást xx :)

*Zoe szemszöge*

A fehér Converse cipőm orrát bámultam, miközben a hűvös utcán sétáltam. Kezem mélyen a zsebembe volt süllyesztve. Fáztam. Épp a kisboltba tartottam munka reményében. Valahogy muszáj lesz fenntartanom magam. Sétám közben elgondolkoztam. Mindenen. Az egész ideköltözésemről, Kathyről és Harryről. Valóban jó ötlet volt nekem idejönnöm? Nem ismerek itt senkit, egyedül vagyok és lehet, hogy munkám sem lesz. Minden tele van kérdőjelekkel. Mi van ha? Egy csomó megválaszolatlan kérdés áll előttem. Nem vagyok benne biztos, hogy mindre megtalálom a megfelelő megoldást. Ez az egyetlen esélyem. Ha itt nem sikerül új életet kezdenem.. elbuktam. 

Óvatosan, remegő kézzel nyomtam le a bolt kilincsét. A kis csengő megszólalt. Jelezte, hogy valaki belépett a helyiségbe. Tekintetem ide-oda cikázott. Kerestem valakit, aki tudna nekem segíteni.  Tétova lépésekkel elindultam előre. Senkit nem találtam. Mintha egy üres boltban lennék.

-Szia! Miben segíthetek?-szólalt meg mögülem egy férfihang.

A hirtelen szavak hallatán megrezzentem. Váratlanul ért. Megfordultam és szemben találtam magam egy magas, talán tőlem egy évvel idősebb fiúval. Szőkés barna tüsis haja, kék szeme és gyönyörű mosolya volt. Ott álltam előtte teljesen lefagyva és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Önelégült vigyor tükröződött az arcán, ahogy észrevette zavarodottságom.

-Szia! Az állásra szeretnék jelentkezni. Ugye még szabad?-próbáltam összeszedni pár értelmes mondatot. Még is csak ettől a munkalehetőségtől függ az itt maradásom.

-Anna! Az állás iránt érdeklődnek. Szabad még?-kiáltotta el magát a fiú. Ekkor egy idős hölgy lépett ki gondolom a raktárból. Rögtön felé fordultam és csak reménykedni tudtam, hogy a válasza igen lesz.

-Gyere utánam aranyom!-szólított meg a nő.

Valami szoba szerűségbe vezetett. Bézs színű falak, gyönyörű szőnyeg. Nem is értettem, hogy egy kisbolt hátsó felébe minek kell ekkora elegancia? A szoba közepén egy íróasztal és vele szemben egy szék volt. Valamint a sarokban állt egy tévé és mellette egy hatalmas szekrény. Helyet foglaltam a széken Anna pedig velem szemben. Kezdtem úgy érezni magam, mintha egy kihallgatáson lennék. Ha úgy vesszük lényegében az is. Ideges voltam. Ha mondhatom azt, jobban féltem, mint mikor érettségiztem. Túlságosan rá tudok görcsölni az ilyen dolgokra. Talán még rosszabbodik a helyzet, ha elkezdek idegeskedni, de nem tudtam ellene mit tenni. Anna csak mosolygott lehetetlen helyzetemen. Még a vak is látta, hogy majd megesz az izgalom és a kétségbeesés. Mi van ha nem sikerül? Más azt gondolná: „Az ég szerelmére is, ez csak egy munka! Nem az életed múlik rajta” Nagyon is igaza lenne, de az én életemben ez nem ilyen egyszerű. Ezen az egyetlen munkán áll vagy bukik minden. Minden normális ember megkérdezi magában, hogy ha nem sikerül miért nem keresek másikat? A válaszom egyszerű: nem tudom. Tényleg nem tudom miért akarom ennyire ezt az állást. Talán azért mert szeretném, meg tudnék belőle élni és még közel is van az otthonomhoz.

-Na, ne izgulj már ennyire. Te vagy az első jelentkező és nagyon szimpatikusnak tűnsz. De még a nevedet sem tudom. Tehát kérek egy gyors bemutatkozást.-mosolygott kedvesen a velem szembe ülő nő.

-Köszönöm. Hol is kezdjem.. Zoe Robinson vagyok. 18 éves és tegnap költöztem ide. Senkit nem ismerek csak Kathyt és a fiát. Ő ajánlotta nekem az állást. Nagyon szeretném megkapni és nagyon izgulok miatta, de gondolom ez tisztán látszik rajtam.-hebegtem el rövid önéletrajzom és vártam Anna reakcióját.

Csak mosolygott. Nem tudtam minek vegyem ezt a mosolygást. Ez most jót vagy rosszat jelent? És egyáltalán min mosolyog? Kezd az őrületbe kergetni. Mindenki csak mosolyog, miközben én mindjárt felrobbanok.

-Hmm.. Ismerem Kathyt. Jó ember nem úgy, mint a fia. Mindenesetre holnap gyere be 8 órára és lesz egy próba napod. Ha jól sikerül és úgy látom megfelelsz, tiéd az állás. Addig is ismerkedj meg Dannel. Kedves srác és ő lesz a munkatársad.-mondta még mindig mosolyogva, miközben felállt. Én is így tettem, majd megköszöntem neki a lehetőséget és elindultam kifelé.

Elköszöntem Annatól és Dantől és megígértem nekik, hogy nem fognak bennem csalódni. Megteszek mindent annak érdekében, hogy megfeleljek számukra. Nem akarok csalódást okozni. Valamennyivel boldogabban és nyugodtabban sétáltam hazafelé. Jobb zsebembe túrva ellenőriztem, hogy megvan-e mindenem. Miközben ráérősen folytattam utamat Anna egy mondata bevillant a fejembe. „Kathy jó ember nem úgy, mint a fia.” A hangjában tisztán érzékelhető volt az ellenszenv és az utálat Harry iránt. Kathy mondta, hogy Harry nem épp jó fiú, de vajon mit tehetett, hogy Anna ennyi haragot érez felé? Túl kíváncsi vagyok, ez a dolog egy ideig nem fog hagyni nyugodni. De rákérdezni sem akarok. Az túl tolakodó lenne a részemről.

Utam csendben telt. Annyira nyugodt és békés ez a környék. Lehet a rossz idő teszi, lehet alapból ilyen. Erre később rá fogok jönni. Kabátom cipzárját még fentebb húztam, kezem még mélyebbre dugtam a zsebemben.  Lógott az eső lába és én nem hoztam magammal esernyőt. Azért imádkoztam, hogy bírja ki, míg hazaérek. Semmi kedvem nincs megázni és jól megfázni. Szörnyű vagyok betegnek. Minden egyes léptemmel közelebb kerültem célomhoz.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy jármű lassít mellettem. Rögtön oldalra kaptam a fejem és alaposan szemügyre vettem az autót. Az első, ami szembetűnt az a színe. Fekete, hatalmas, sötétített ablakokkal. Egy szóval tudnám jellemezni: ijesztő. Furcsálltam, hogy lassít. Nem értettem miért teszi és egyáltalán ki az, aki vezeti? A jármű előrébb hajtott és leparkolt. Megvárta amíg utolérem. A vezető ülés felőli ablak le volt tekerve. Próbáltam megnézni a visszapillantóban, hogy ki ül a kormánynál mielőtt még odaérek, de ez a tervem sajnos kudarcba fulladt. Elhaladtam a kocsi mellett, de nem történt semmi. Lehet üldözési mániám van. Nem is értem miért hittem azt, hogy engem követ.

-Zoe!-kiáltott utánam valaki.

Megtorpantam. Ott álltam a járda közepén földbegyökerezett lábakkal. Teljesen lefagytam nevem hallatán. A hang ismerős volt, de nem tudtam kihez kötni. Vettem a bátorságot és megfordultam. Ha azt mondom meglepődtem, enyhén fejeztem ki magam. Harry ült a kocsiban, ami feltehetőleg az övé és egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Nem mondtam semmit, nem reagáltam semmit. Vártam, hogy ő magyarázza el mit is akar. Mikor észrevette, hogy nem fogok semmit tenni megszólalt.

-Gyere haza viszlek!-fejével biccentett a mellette lévő ülés felé. Ahogy észrevettem jó kedvében volt.

-Nem kell, hagyd csak. Hazatalálok.-utasítottam el ajánlatát.

 Inkább sétálok a hideg, esős időben, mintsem Harryvel üljek egy kocsiban. Az a tudat, hogy vele kell egy helyiségben bezárva lennem, megrémiszt. Nem tudom miért. Talán a hallottak alapján. Látszólag nem örült az elutasításomnak. Kezével még jobban markolta a kormányt, arcvonásai megkeményedtek, homlokát összeráncolta. Nem szólt semmit csak beindította a motort. Folytattam további utamat. Arra számítottam, hogy Harry elfogadja válaszomat és egyszerűen továbbhajt, de csalódnom kellett. Ahelyett, hogy simán otthagyott volna, lassan utánam indult a bazi nagy autójával. Ha tudta volna, milyen félelmetes tud lenni.. Ezt a „macska-egér harcot” vívtuk már 5 perce mikor elegem lett.

-Most komolyan hazáig fogsz követni a félelmetes autóddal együtt?-csattantam fel, amit később megbántam. Elárultam magam. Elárultam apró félelmem, aminek jobban örültem volna, ha senki nem tud meg.

-Ha ez kell ahhoz, hogy beülj mellém akkor igen. Amúgy sem evett meg még senkit az autóm, nem kell izgulnod.-válaszolta nemes egyszerűséggel. Miközben végig az utat figyelte.

-Csak egyetlen jó okot mondj, amiért ennyire el akarsz vinni, és amiért be kellene ülnöm hozzád! Csak egyet..

-Jó. Esik az eső. Megfelel elég nyomós indoknak? Vagy esetleg még mindig nem vagy meggyőzve? Egyébként is Zoe.. Vedd baráti szívességnek.-pimasz, amolyan „tudom, hogy én nyertem” mosolyát nem lehetett levakarni az arcáról.

Be kellett látnom, hogy veszítettem. Még az időjárás is ellenem volt. Miért? Legalább várhatott volna addig, míg kedves „barátomat” elküldöm. Egyáltalán mióta tekint ő a barátjának? Hisz csak tegnap találkoztunk, és ha két szót váltottunk egymással, akkor sokat mondtam. Megforgattam a szemeim, beletörődtem sorsomba. Megkerültem a kocsit, majd beszálltam az anyósülésre. Egész úton az ablakon bámultam kifelé. Észrevettem, hogy Harry párszor oldalra pillant és engem néz. Túlságosan nagy figyelmet nem szenteltem a dolognak. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy minél hamarabb hazaérjek. Az út csendben telt. Én nem szóltam semmit, Harry meg gondolom a vezetésre koncentrált. Nem is volt baj.

-Megkaptad az állást?-mély hangja visszhangzott füleimben. Először fel sem fogtam mit kérdez. Honnan tud ő erről az egészről?

-Anna adott egy próbanapot. Holnap 8-ra bent kell lennem. Ha megfelelek, mint munkaerő akkor felvesz. Igazán kedves volt velem.-válaszoltam.

-Dannel találkoztál? Milyen? Bejön neked?-kötekedésnek szánta a kérdéseit. Tisztán látszott az arckifejezéséből. Mókásnak tartotta, hogy zavarba tud hozni.

Nem válaszoltam semmit. Próbáltam nyugodt maradni és nem leordítani a fejét, hogy „Mégis mit képzelsz te magadról?” Hallgatásomon csak mosolygott és élvezte, hogy megint ő nyert.

-Holnap mikor végzel a munkával?-kérdezte valamivel higgadtabban.

Nem értettem kérdésével hová akar kilyukadni. Egyáltalán mi köze van neki ahhoz? Tudtommal nem vagyunk annyira jóban, hogy életem minden pillanatát elmondjam neki.

-Ha végeztél megmutathatnám neked a várost. Csak, hogy el ne tévedj itt nekem.-mosolygott.

Utolsó mondta inkább hangzott szurkálódónak, mintsem kedvesnek. Válaszul csak bólintottam. Magam sem tudom miért egyeztem bele. Talán tényleg jól fog jönni ez a ki körbevezetés. De egy valami beugrott és nem hagyott nyugodni, míg bátorságot nem vettem és meg nem kérdeztem.

-De te is most költöztél ide nem? Legalábbis anyukád nekem ezt mondta. Vagy valamit félreértettem volna?-kérdéseim után vártam a reakciót, ami igen csak meglepett. Harry nyugtalanabb lett. Mintha nem találná a megfelelő magyarázatot.

-De, igen most költöztem vissza. Gyerekkoromban itt éltem és most visszajöttem.-fogta rövidre válaszát. Gondolom nem akart róla beszélni, de látszott rajta, hogy valami nagyobb dolog áll a háttérben.

Megérkeztünk. Ez a pillanat volt, amit vártam, mióta beültem a kocsiba. Nem volt annyira szörnyű, mint azt gondoltam. Csak szokatlan és furcsa. Szerintem senki nem ülne be szívesen egy úgymond ismeretlen autójába. Hát én ezt is túléltem. Elköszöntem Harrytől majd amilyen gyorsan csak tudtam a bejárati ajtóm felé vettem az irányt. A kulcsokat előszedtem. Ügyetlenkedtem az ajtó kinyitásával, de azért sikerült. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor bezártam magam mögött mindent. A táskámat ledobtam a nappaliban lévő kis asztalra, majd átsétáltam a konyhába. Összedobtam valami könnyű ebédet aztán felmentem a szobámba. Elütöttem az időt egy kis olvasással, laptopozással. A délután hamar eltelt, ahogy az este is. Nem csináltam semmi fontosat. Készültem a holnapi napomra. Korán kell majd kelnem ezért elhatároztam, hogy hamarabb lefekszem aludni. Végeztem minden teendőmmel majd eltettem magam holnapra. Egy cél lebegett előttem: Meg kell felelnem!